A kaliforniai deportálásellenes tüntetéseken mexikói zászlókat lengetnek. Ennek azonban kevés köze van a nacionalizmushoz.
Kétségtelenül sok mexikói mosolyog, amikor megnézi a fotókat a bevándorlóknak az amerikai kormány deportálási terrorja elleni tüntetéseiről. Számtalan zászló lobog jelenleg hazájuk színeiben a Los Angeles-i, Chicago-i és Dallas-i tüntetéseken. Nagy felfordulást keltett egy mexikói stílusú álarcot viselő férfi képe, aki egy rendőrautó tetején áll, füstfelhő előtt, és mexikói zászlót lenget.
Most jön a késői bosszú? A 19. században az északi szomszéd végül Mexikó nagy részét annektálta. Először Texas annektálásával, majd háborúval a mai Arizona, Új-Mexikó, Kalifornia, Nevada, Utah, valamint Kansas, Colorado és Wyoming egyes részeit. Az amerikai csapatok kényszerítették a mexikói kormányt, hogy adja át területének 55 százalékát. 1,36 millió négyzetkilométert. Ez majdnem négyszerese Németország területének.
A legtöbb mexikói azonban aligha mosolyogna a bosszú gondolatán a földrablásért. A területek erőszakos annektálása csak egy a sok megaláztatás közül, amellyel a Rio Bravo déli partján élőknek újra és újra szembe kell nézniük. De az azóta létező határ, amely mint a legtöbb határ, alattomos, aljas és stratégiai okokból húzódott, végső soron csak azt a vonalat jelöli, amely elválasztja egymástól a különböző kizsákmányolási feltételeket.
Kulturális identitásokhoz kevés köze van. A határvárosok, mint Nuevo Laredo, sok tekintetben közelebb állnak amerikai társaikhoz, mint például a szegény déli régiók indiánok által meghatározott területei. A határ egyszerűen a kapitalista gazdaság alapját képezi: olcsó, illegális munkaerő a kaliforniai mezőkön és a világpiaci gyárakban Tijuanában vagy Ciudad Juárezben, piacok, vámok vagy éppen azok hiánya.
Interkulturális kapcsolatok
A mexikói családok milliói számára, akiknek hozzátartozóik „északon” élnek, ahogy ők mondják, ez természetes. Ugyanúgy, mint maguknak a migránsoknak. Különösen az idősebbek, akik zöld kártyával rendelkeznek, ingáznak gyakran e két világ között, míg a „papírok nélküliek” számára a Rio Bravo természetesen szigorú határokat szab. Ezek a kétnemzetiségű identitások ugyanúgy tükröződnek a Tucson/Arizona taqueriáiban, mint azokban a menő SUV-okban, amelyekkel az atlantai látogatók száguldoznak nagyapjuk mexikói Sierra Sur-i szülőfalujában. És ez a lobogókon is megmutatkozik.
Pontosan erről a kultúrák közötti kapcsolatról van szó, és nem idealizált nacionalizmusról, még ha sokan büszkén hivatkoznak is gyökereikre. „Ők emigránsok gyermekei és unokái” – magyarázza Chris Zepeda-Millán, a Kaliforniai Egyetem Los Angeles-i campusán chicano tanulmányokat oktató professzor a New York Timesnak.
Mindazonáltal, hangsúlyozza, a tüntetők nem kételkednek amerikai állampolgárságukban, sem abban, hogy ide tartoznak. „Egyszerűen csak látják a támadások rasszista hátterét.” Nem véletlen, hogy a tüntetéseken mexikói zászlók mellett amerikai zászlók is láthatók. Nem ritkán keverednek egymással.
Nacionalista értelmezés
Nem meglepő, hogy az amerikai kormány, ellentétben a migráns közösségekkel, nacionalista értelmezést ad a piros-fehér-zöld zászlóknak. Trump tanácsadója, Stephen Miller „külföldi állampolgárokról” beszélt, akik „külföldi zászlókat lengetnek, embereket uszítanak és akadályozzák a szövetségi törvények alkalmazását, hogy kiutasítsák az illegális külföldi betolakodókat”. Tehát mindenképpen külföldiek, és ezzel negatívak.
Nos, legalábbis addig, amíg néhány napja az agrárvállalatok nyomást nem gyakoroltak az elnökre az olcsó, betakarítást végző munkások elvesztésének veszélye miatt. Most Trump „nagyon jó, régóta dolgozó munkásokról” beszél, és elrendelte, hogy az agrár-, vendéglátó- és szállodaipari razziákat egyelőre állítsák le. Ha más nem, akkor legalább a kapitalista józan ész szab határokat.
Írta: Wolf-Dieter Vogel
Forrás: TAZ
